Amikor Márta beleegyezett, hogy minden hétvégén elhagyja a házát, hogy a férje időt tölthessen a fiával, azt hitte, hogy megértő és támogató feleség. De néhány hónappal később, amikor egy váratlan pillanatban hazament, olyan dolgot látott, ami mindent megváltoztatott.
Tökéletes házasság… vagy mégsem?
Azt hittem, hogy a hat hónapja tartó házasságom Péterrel szilárd alapokon áll. Két évig voltunk együtt, mielőtt összeházasodtunk, és ezalatt megismertem a hatéves kisfiát, Dávidot.

A kisfiú csendes, aranyos gyerek volt, aki az apjától örökölte szőke haját és egy olyan mosolyt, amely bárkit képes lett volna levenni a lábáról. Az édesanyja, Katalin, elsőre kedvesnek tűnt, sőt még beszélgetett is velem, amikor elhozta Dávidot, és érdeklődött a középiskolai tanári munkám iránt.
– Nagyon jól bánsz Dáviddal – mondta egyszer, amikor a kisfiú megmutatta nekem a legújabb LEGO-kreációját. – Jó dolog, hogy van még egy pozitív példaképe az életében.
De az esküvő után minden megváltozott. Egyre ritkábban láttam Katalint, és hónapokkal később Péter egy bombát dobott le rám.
„El kellene menned hétvégente”
Egy csendes tavaszi kedden történt. A konyhában voltunk, én vacsorát készítettem, miközben az esőt figyeltem az ablakon keresztül. Péter éppen egy konyhaszekrény kilincsét próbálta megjavítani, amely előző nap eltört.

Egyszer csak megköszörülte a torkát. Felvont szemöldökkel néztem rá.
– Drágám, szerintem jobb lenne, ha hétvégente elmennél a szüleidhez – kezdte, még mindig a kilincsre koncentrálva.
– Bocsánat, mi? Miért? – kérdeztem értetlenül. Sóhajtott, majd felegyenesedett, és idegesen forgatta a kilincset a kezében.
– Katalin nem akarja, hogy Dávid a közeledben legyen. Azt mondja, összezavarná őt. Ha megtudja, hogy itt vagy, amikor Dávid meglátogat, pokollá teszi az életünket. Én csak békét szeretnék.
Leejtettem a kést, és egy konyharuháért nyúltam, hogy letöröljem a kezem.
– Ezt nem értem. Dávid és én jól kijövünk egymással. Emlékszel, mennyire izgatott volt, amikor múlt hétvégén megépítettük a vulkánt a tudományos projekthez?
– Tudom, tudom – Péter letette a kilincset a pultra, és végigsimított őszülő haján. – De Katalin szerint most, hogy összeházasodtunk, más a helyzet. Nem akarja, hogy Dávid azt higgye, te is az anyja vagy.
– Pedig a mostohaanyja vagyok.
– Tudom. Ez nevetséges, de Katalin fenyegetőzik, hogy csökkenti a láthatási időmet, ha nem teszek valamit. Csak addig csináljuk így, amíg lehiggad. Kérlek!

Ezért belementem, bár szörnyen éreztem magam. Nem akartam az oka lenni annak, hogy Péter kevesebb időt töltsön a fiával.
„Ez nem normális”
Így minden pénteken bepakoltam a táskámat, és elmentem a szüleimhez, mintha száműztek volna a saját otthonomból.
– Miért neked kell elmenned? Ez a te házad is! – csattant fel anyám egy reggel, amikor meséltem neki a helyzetről.
– Ez csak ideiglenes.
– Kinek egyszerűbb? – kérdezte halkan, de határozottan. Nem válaszoltam. Mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van.

A lebukás pillanata
Egy pénteken, amikor épp úton voltam a szüleimhez, hirtelen megálltam. Hülye vagyok? – gondoltam. Miért vállaltam ezt el? Visszafordultam.
Amikor kinyitottam az ajtót, túl nagy volt a csend egy olyan házban, ahol egy hatéves kisgyereknek kellett volna lennie.
A nappaliba lépve megdermedtem. Péter a kanapén ült – Katalinnal.
Az én pizsamámat viselte.
– Mi a franc történik itt? – kérdeztem remegő hangon. Péter felpattant. – Márta! Te… neked a szüleidnél kellene lenned!
Nem rá néztem. Katalinra. A nő csak mosolygott.
– Nézd csak, nézd csak. Valaki eltért a forgatókönyvtől – jegyezte meg.
– Hol van Dávid?
– Az anyukámnál. Péter nem mondta? – vont vállat Katalin. – Péntekenként mindig nálam van.
Összeállt a kép.
– Soha nem Dávidról volt szó, igaz?
– Okos lány – mosolygott Katalin. – Téged elkergetni Péter ötlete volt.

Ekkor elővettem a telefonomat. Lejátszottam egy felvételt a múlt hétről. Péter hangja betöltötte a szobát:
„Szeretlek, Márta. Katalin csak önző és kicsinyes. Csak addig csinálom ezt, amíg Dávid idősebb nem lesz. Hamarosan minden normális lesz számunkra.” Katalin arca eltorzult. Felkapta a papucsát, és hozzávágta Péterhez.
– Hazug szemétláda! Az egész idő alatt mindkét oldalon játszottál?!

A végső leszámolás
Péter könyörgött, de felmentem a hálószobába, és kidobtam az összes holmiját az ablakon.
– Most vidd el a szemetet a füvemről, és tűnj el az életemből – mondtam halálos nyugalommal.
Péter megpróbált még egyszer könyörögni.
– TŰNJ EL A HÁZAMBÓL! – ordítottam.
Miközben az adrenalin elhagyta a testemet, a telefonom megrezdült. Anyám írt.
„Minden rendben? Nem értél ide.” Elmosolyodtam.
„Minden tökéletes, anya. Soha többé nem dobhat ki senki a saját házamból.”