Az anyaság teljesen kimerített, és a férjem úgy tűnt, ezt megérti. Minden este elvitte a kisbabánkat sétálni, hogy én pihenhessek, és ez olyan kedves gesztusnak tűnt. Bíztam benne. De egy este otthon felejtette a telefonját, ezért követtem a szokásos útvonalán, hogy visszavigyem neki… csak hogy rájöjjek, egyáltalán nem volt szokásos.

Hat hónappal ezelőtt született meg a kisfiunk, Caleb. Az anyaság átmenete olyan volt, mintha egy tehervonat ütött volna el – egyszerre gyönyörű és brutális. Az álmatlan éjszakák, a folyamatos aggodalom és a mindent elsöprő szeretet szinte fájdalmat okoztak. Mindezek ellenére a férjem, Nate, a támaszomnak tűnt…
“Nagyon kimerültnek tűnsz” – mondta egy este, amikor hazaért a munkából. Nyakkendője meglazult, ingujja fel volt tűrve. Megcsókolta a homlokomat, miközben én a nyűgös Calebet ringattam a csípőmön.
“Ennyire látszik?” – próbáltam nevetni, de inkább egy sóhaj jött ki belőlem.
“Add csak ide” – nyúlt Caleb felé, aki azonnal megnyugodott apja mellkasán. “Gondolkodtam valamin. Soha nem kapsz egy kis szünetet, Monica. Mi lenne, ha minden este én vinném el sétálni? Így lenne egy kis időd magadra.”
Meglepődve pislogtam. “Ezt komolyan mondod?”
“Persze.” Mosolya őszintének tűnt. “Megérdemled. Ráadásul napközben hiányzik a kis fickó.”
Aznap este hónapok óta először áztam egy forró fürdőben, élvezve a csendes házat, hálásan a figyelmes férjemért.
“Milyen volt a séta?” – kérdeztem, amikor visszatértek, Caleb békésen aludt a babakocsiban.
Nate szeme felragyogott. “Nagyszerű. Tényleg nagyszerű. Ebből szokást kellene csinálnunk.”
“Tetszene” – mondtam, és melegség áradt szét a mellkasomban.
És így kezdődött. Minden este fél hétkor Nate elindult Calebbel. Ez egy kis apa-fia idő volt, és egy kis szünet nekem.

Hetekig tartott ez a rutin. Néztem az ablakból, ahogy eltűnnek az utcán, Nate egyik kezével tolva a babakocsit, a másikkal a telefonját nyomkodva.
Mindig felfrissülve és energiával telve tért haza. Túlságosan is felfrissülve.
“Nagyon élvezed ezeket a sétákat, ugye?” – kérdeztem egy este, miközben Calebet letette az ágyába.
“A nap legjobb része” – felelte, de nem nézett a szemembe.
Valami a hangjában megállított egy pillanatra, de elhessegettem a gondolatot. El akartam hinni, hogy ez a férjem igazi arca… az odaadó apa és figyelmes társ.
“Örülök” – mondtam halkan, figyelve, ahogy kilép a szobából.
Aztán eljött az a végzetes nap. Egy teljesen átlagos szerda, ami mindent megváltoztatott.

Nate éppen elindult Calebbel, amikor a telefonja megcsörrent a konyhapulton. Rápillantottam – a főnöke neve villogott a kijelzőn.
“Elfelejtette a telefonját” – motyogtam, magamra kaptam a kabátom. “Utána megyek… nem lehetnek messze.”
Kiléptem az ajtón, és megláttam őket az utca végén. Valami azonban megállított, mielőtt szólhattam volna. Az a belső hang… ami mindig megsúgja, ha valami nincs rendben.
Nate nem a park felé indult, ahogy mindig hittem. Ehelyett a belváros felé vette az irányt, könnyedén navigálva a babakocsit a tömegben.
Megállt egy kávézó előtt, ahol még sosem jártam. Lassan követtem, figyelve, ahogy az órájára pillant, majd körbenéz.
És akkor megjelent – egy magas, gyönyörű barna nő. Magabiztosan mozgott, és az arca felragyogott, amikor meglátta Nate-et.
Lehajolt, gügyögött a babámhoz, majd felegyenesedett, és megcsókolta a férjem arcát.
A testem először jéghideg lett, aztán forró. A járda mintha megdőlt volna alattam.
Ők ketten bementek a kávézóba, a nő keze természetesen simult a babakocsi fogantyújára Nate-é mellett, mintha már ezerszer megtették volna.
“Ez nem lehet az, aminek látszik” – suttogtam, mégis görcsbe rándult a gyomrom.
Nem szembesítettem vele aznap este. A telefonját visszatettem a helyére, és úgy tettem, mintha aludnék, amikor visszatért. Tudnom kellett az igazságot.

Másnap egy játékboltba siettem, és vettem egy élethű műanyag babát, amely Caleb méretéhez hasonlított. Egy kis babamonitort rejtettem el a plüssök közé, és a valódi Calebet biztonságban tartottam a hálószobánkban.
Nate elindult a “sétára”, mit sem sejtve.
Ahogy vártunk, a monitor hangszórójából kihallatszott egy női hang: “Biztos, hogy ez rendben van? Bűntudatom van.”
Nate válasza jéggé dermesztett.
“Ne aggódj, nem sejt semmit. Túl fáradt ahhoz, hogy észrevegye.”
A nő felsóhajtott. “Nem akarom megbántani.”
Nate felnevetett. “Bántani? Csak a feleségem. Caleb miatt kellett elvennem, de téged akarlak.”
A világom összeomlott.
Azonnal odaléptem hozzájuk, felfedve a babát, és kimondva az igazságot. Nate próbált magyarázkodni, de már túl késő volt. A gyűrűmet az asztalra tettem. “Remélem, boldogok lesztek együtt” – mondtam, majd elmentem.
A válás gyors volt. Három hónappal később megtudtam, hogy Nate is csak egy “mellékszereplő” volt a nő életében.
Egy év telt el. Új életet kezdtem Calebbel, és rájöttem: a legjobb bosszú nem a megtorlás… hanem a továbblépés.
És Nate? Ő csak egy fejezet maradt a múltban, amit soha többé nem kell újraolvasnom.