Amikor az 53 éves Barbara Anderson elvégzett egy terhességi tesztet, és az két csíkot mutatott, nem hitt a szemének. Igen, gyermeket várt! A hirtelen súlygyarapodás és a hangulatingadozások nem voltak véletlenek, de mire Barbara rádöbbent, már késő volt.
– Hallja a szívveréseket, Mrs. Anderson? – kérdezte Dr. Carter a kórházi vizsgálat során.
– Szívveréseket? – hökkent meg Barbara.
– Igen, Mrs. Anderson. Nem tudta, hogy ikrekkel terhes? Barbara megdermedt a döbbenettől. Ikrek?
Anyának lenni az egyik legszebb élmény egy nő életében, de Barbara számára ez sokkoló volt – hiszen ebben a korban ő már nemcsak anya, hanem két gyönyörű kislány nagymamája is volt.
– Doktor úr, lehetne kérni a terhesség megszakítását? – kérdezte aggódva. – Nem szeretném folytatni. Dr. Carter csalódott pillantást vetett rá.
– Sajnálom, Mrs. Anderson, de attól tartok, már túl késő. A leleteiben némi rendellenességet látok, ezért egy ideig be kellene feküdnie a kórházba. Gyanítom, hogy koraszülés fog történni.
– Kérem, doktor úr – esdekelt Barbara, könnyekkel a szemében –, tényleg nincs más lehetőségem? Nem vagyok felkészülve erre.
– Sajnálom, de ha most megszakítjuk a terhességet, azzal az életét kockáztatná.

Barbara kétségbeesett. Félt attól, hogyan fog reagálni a lánya, ha megtudja, hogy terhes. De még inkább attól rettegett, hogyan fogja egyedül felnevelni az ikreket. Tudta, hogy sokáig nem titkolhatja a dolgot, ezért még aznap felhívta Melanie-t.
– Ó, anya, ne viccelj már! – nevetett Melanie a telefonban. – Ebben a korban nem kéne ilyen tréfákat űzni!
– Komolyan beszélek, drágám – mondta Barbara szomorúan. – Nézd meg a telefonodat, kérlek!
Melanie tudta, hogy anyja egy bizonyos Jacksonnal találkozgatott – egy régi iskolatárssal, akivel a Facebookon vették fel újra a kapcsolatot. Pár randevún már túl voltak. Melanie nem vette komolyan a dolgot, amíg meg nem nézte az üzeneteket, és meg nem látta az ultrahang-felvételeket. Egyértelműen bizonyították, hogy Barbara tényleg terhes.
– Te jó ég, anya! Ez elképesztő! És mit tervezel?
– Nem akartam megtartani, drágám – vallotta be Barbara. – De nincs más választásom. Az orvosok szerint túl kockázatos az abortusz, így muszáj vállalnom.
– Ne aggódj, anya – nyugtatta Melanie. – Ha Isten ebbe a helyzetbe helyezett, akkor vezetni is fog. Mindig melletted leszek. Barbara könnyekig meghatódott. – De drágám, nem akarod tudni, hogy…

De Melanie félbeszakította.
– Nem kell tudnom semmi mást, anya. Csak ne stresszeld túl magad, rendben?
– És Josh meg a többiek? Meg fognak vetni, amiért ebben a korban vagyok terhes, és szegény gyerekeket is megbélyegzi majd a társadalom. Nagyon félek, kicsim.
– Kit érdekel, mit gondolnak mások, anya? Tudod jól, milyen az emberek természete. Ma rólad beszélnek, holnap már másról. Ami Josht illeti, ő nagyon megértő. Majd én beszélek vele.
– Rendben, köszönöm, drágám – mondta Barbara, majd letette a telefont. De a szívében továbbra is ott motoszkált az aggodalom.

Melanie példás lányként onnantól kezdve folyamatosan látogatta és támogatta anyját. Josh, a férje, szintén segítőkész volt, hétvégenként elkísérte a kórházba, hogy együtt gondoskodjanak Barbaráról. Minden szeretet és támogatás azonban egy csapásra eltűnt, amikor megszülettek az ikrek. Amikor a nővér behozta a babákat, Melanie és Josh azonnal észrevették: ugyanaz az anyajegy díszítette a kicsik vállát, mint amilyen Joshnak is volt.
Melanie teljesen lefagyott, Josh pedig nem hitt a szemének.
– Az anyajegy… Ez hogy lehet? – suttogta Melanie, majd hirtelen felkiáltott. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, Josh! Megcsaltál engem… az anyámmal?!„Mi van? Megőrültél, Melanie? Semmi ilyesmi nem történt!” – próbálta megmagyarázni Josh.
„Ne hazudj nekem, Josh! Nézd meg azokat a születési jegyeket! El sem hiszem, amit látok! És anya sem mondott semmit!”

Josh teljesen le volt döbbenve, nem találta a szavakat. Ő is észrevette a különös születési jegyeket a babák vállán – ugyanolyat, mint ami az ő vállán is ott volt. Mégis tudta: nem ő az apa. „Kérlek, Melanie, nyugodj meg. Ez nem az, aminek hiszed…”
„Nem érdekel, mit mondasz, Josh!” – csattant fel Melanie. „Azonnal beszélnem kell anyával!” – mondta, és kiszaladt a kórteremből Barbara szobája felé.
Barbara, aki épp csak magához tért a szülés után, megrökönyödve nézte lánya eltorzult arcát. Melanie szeme vörös volt, az arca könnyektől ázott.
„Drágám, jól vagy?” – kérdezte Barbara aggódva.
„Jól? Komolyan, anya?” – kiáltott fel Melanie dühösen. „Nem hiszem el, hogy te és Josh… Ez undorító, anya! Mikor kezdtetek el titokban találkozgatni? Ne hazudj, láttam a babák vállán a születési jegyeket. Ugyanolyan, mint Joshé!”
„Kérlek, nyugodj meg, édesem…” – próbálta csillapítani Barbara.

„Hogy nyugodjak meg, anya? Egész terhesség alatt melletted voltam, mindenben támogattalak! Azt hittem, Josh majd ellenzi, de meglepő módon ő is ott volt veled, segített. Most már tudom, miért: mert ő az apa, igaz? Aztán amikor hónapokkal ezelőtt felhívtál, és azt mondtad, el akarsz mondani valamit a terhességről, de én félbeszakítottalak… Elég volt! ELVÁLOK! NEM AKAROM MÉG EGYSZER LÁTNI JOSH ARCÁT!”
Josh eközben utolérte őket, és próbálta megvigasztalni Melanie-t, de a nő ellökte magától.
Barbara könnyeit visszatartva magához intette a lányát és Josh-t is. „Gyertek ide mindketten. Most el kell mondanom az igazat….”
A következő szavakra örökre megváltozott mindannyiuk élete.
Barbara remegő hangon elmesélte az igazságot: az ikrek apja nem Josh… hanem Josh édesapja, Andrew Wilson.

Néhány hónappal korábban egy családi összejövetelen, Andrew farmján történt meg az a bizonyos este. Andrew és Barbara túl sok bort ittak, a hangulat elragadta őket, és megtörtént az, amit másnap egyikük sem tudott hova tenni.
Barbara rettegett a következményektől. Attól, hogy a lánya családja széthullik, attól, hogy elveszíti Melanie bizalmát – ezért nem mondott semmit.
„Drágám, Josh édesapjának is ugyanilyen születési jegye van. Ha nem hiszed, kérdezd meg Josht.”
Melanie Josh-ra nézett, aki bólintott. „Igaz. Apámnak és a nagyapámnak is ilyen születési jegye volt. Ez családi vonás.”
Barbara sírva fakadt. „Bárcsak előbb elmondtam volna mindent. Sajnálom, ami történt.”
Melanie döbbenten hallgatta végig az anyját, aztán szégyenkezve fordult hozzájuk. „Sajnálom, hogy így kiabáltam. Hibáztam, hogy nem hallgattalak meg titeket előbb. Anya… úgy gondolom, el kéne mondanod Mr. Wilsonnak is.”
„Igen,” – értett egyet Josh. „Apámnak joga van tudni, hogy mi történt. És a gyerekek az ő felelőssége is.”



Barbara bizonytalan volt, de végül erőt vett magán, felhívta Andrew-t, és mindent bevallott. A férfit sokkolta a hír, de nem tagadta meg a felelősséget. Pár órával a beszélgetés után megjelent a kórházban – kezében egy csokor virággal, térdre ereszkedett, és megkérte Barbara kezét.
Az idős hölgy elpirult, és igent mondott.
Néhány hónappal később szűk családi körben összeházasodtak egy kis templomban, és most boldog, nagy családként élnek együtt.