Egy kanadai nő, Donna Penner története bejárta a világot, miután egy laparoszkópos műtét során éber állapotba került – miközben az orvosok azt hitték, hogy mély altatásban van. A története hátborzongató figyelmeztetés arra, hogy az orvosi technológia sem mindig tévedhetetlen.

Érzéketlen test, éber tudat
2008-ban Donna menstruációs problémái miatt jelentkezett laparoszkópiára, amely során egy kisebb bemetszéssel vizsgálják a hasi szerveket. Az eljárást általában altatásban végzik, és az ehhez szükséges gyógyszerek nemcsak a fájdalmat csillapítják, hanem a beteg mozgását is blokkolják.
Csakhogy Donna esetében az érzéstelenítés nem működött megfelelően: az altatószer nem hatott, ám az izombénító gyógyszer igen. Ez azt jelentette, hogy teljesen ébren volt, de mozdulni, beszélni vagy akár csak jelezni sem tudott.
„Először azt hittem, már vége van a műtétnek. Aztán meghallottam a sebészt: Szikét kérek. Pánikba estem. Néhány pillanat múlva már éreztem, ahogy felvágnak. Nincsenek szavaim arra, milyen fájdalmat éltem át” – mesélte Donna a BBC-nek.

Lélekben már búcsúzott
Az egyik legdrámaibb pillanat akkor következett, amikor végre képes lett volna minimálisan megmozdítani a nyelvét, ezzel próbálta jelezni, hogy ébren van. Az altatóorvos viszont azt hitte, a bénítószer hatása elmúlt, és kivette a lélegeztető csövet Donna szájából – miközben a nő még mindig képtelen volt önállóan lélegezni.
„Ott feküdtem, levegő nélkül. Azt hittem, most meghalok. Elbúcsúztam a családomtól a fejemben. Aztán… furcsa dolog történt. A fájdalom elmúlt. A félelem is. Melegséget éreztem, biztonságot. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül” – emlékezett vissza Donna, aki szerint testen kívüli élményt élt át abban a néhány percben.

Az orvos sírva kért bocsánatot
A műtő személyzete szerencsére időben észrevette, mi történt, és újraélesztették a nőt. Amikor végül teljesen magához tért, elmondta a történteket a sebésznek.
„Azt mondtam: Ébren voltam. Éreztem, amikor felvágtak. Az orvos szeme könnybe lábadt. Megragadta a kezemet, és csak ennyit mondott: Annyira sajnálom.”

Trauma, amit nem lehet elfelejteni
Donna éveken át küzdött a történtek lelki feldolgozásával. Csak kilenc évvel később indított hivatalos jogi eljárást. Azt mondja, a legnagyobb segítséget az jelentette, hogy beszélhetett róla, és elmesélhette a történetét másoknak is.
„Nem hibáztatni akarok senkit. Csak azt szeretném, ha az emberek tudnák: ilyen megtörténhet. És néha meg is történik. Ha már én így jártam, legalább annyi értelme legyen, hogy felhívom erre a figyelmet, és talán megmenthetek valakit egy hasonló rémálomtól” – zárta szavait Donna Penner.
Ez a történet megrázó emlékeztető arra, hogy az orvosi eljárások – bármennyire rutin jellegűnek is tűnnek – soha nem veszélytelenek. Az emberi test és lélek pedig olykor hihetetlen erőről és túlélési ösztönről tesz tanúbizonyságot.