Még a modern technológia előtt az emberek leleményesebbek voltak, és különféle eszközöket találtak fel a legnehezebb házimunkák hatékony elvégzéséhez. Ezek egyike volt ez a fapálcika, amely az idők során egy kétágú eszközzé fejlődött, amellyel tárgyakat lehetett rögzíteni egy szárítókötélen. Ez jelentős előrelépést jelentett a korábbi ruhacsipeszekhez képest.
Nemrégiben egy internetező kis, kétágú fadarabokat talált, és a közösségi médiában kérte a segítséget az azonosításukhoz. A Facebook-bejegyzés nosztalgikus boomerek generációját vonzotta be, akik így válaszoltak:
„Régi típusú ruhacsipeszek. Ezeket használtuk arra, hogy a frissen mosott, nedves ruhákat kifüggesszük a [szárító]kötélre, hogy a napon és friss levegőn megszáradjanak!”
A fa ruhacsipesz egy hagyományos háztartási eszköz, amelyet nedves ruhák szárítókötélre való rögzítésére használnak. Manapság a ruhacsipeszek általában két, egyik végén összekapcsolt fadarabból állnak, egy rugós mechanizmussal, amely biztosítja a szükséges szorítást a ruhák rögzítéséhez.

A ruhacsipesz története
A fa ruhacsipeszek története egészen az ókorig visszavezethető, amikor az emberek különböző módszereket alkalmaztak a száradó ruhák rögzítésére. A legkorábbi faragott ruhacsipeszek az ókorból származnak, és teljesen eltértek a ma ismert változatoktól. Ezek a korai ruhacsipeszek gyakran természetes anyagokból – például fából, csontból vagy akár kőből – készültek, és gyakran díszes mintákkal vagy motívumokkal voltak ellátva.
A ma ismert, modern fa ruhacsipesz a 19. században jelent meg, válaszul arra az igényre, hogy legyen egy kényelmes és hatékony eszköz a ruhák teregetéséhez. A legelső változatokat kézzel készítették tömör fából – gyakran juharból vagy nyírfából –, és egyszerű kialakításuk két darab fából és egy kis rugóból vagy fémhuzalból állt.
A ma ismert kialakítás egy 1853-as szabadalomhoz köthető, amelyet David M. Smith nyújtott be Vermont államból. A szabadalom – keltezése: 1853. október 25. – leírása szerint a továbbfejlesztett ruhacsipeszek „összekapcsoltak” egy huzallal, „úgy, hogy a két hosszabb láb egymás felé mozdulhasson, miközben a rövidebbek távolodnak egymástól”.
A két fadarab olyan formájú volt, hogy összenyomva csipesz alakot formáltak. Ez lehetővé tette, hogy a csipesz erősen, de sérülésmentesen tartsa a ruhákat. A rugós mechanizmus biztosította, hogy a csipesz zárva maradjon használat közben, így még szeles időben is megbízhatóan rögzítette a ruhát.

Smith a szabadalomban így írja le a részleteket:
„Egy másik előnye – és egy igen fontos – a továbbfejlesztett ruhacsipeszemnek a hagyományos tűkkel szemben, hogy azt nem fújja le a szél a ruháról, szemben a megszokott csipesszel, ami gyakran okoz gondot a mosónőknek.”

A ruhacsipeszek fejlődése
Ahogy a 19. és 20. században az iparosodás előrehaladt, a fa ruhacsipeszek gyártása is gépesedett. Gyárak jöttek létre, amelyek szabványosított csipeszeket gyártottak gyorsabban és olcsóbban, így a fa ruhacsipeszek szélesebb rétegek számára váltak elérhetővé, és alapvető eszközzé váltak a háztartásokban.
A 20. század során a fa ruhacsipeszek a világ minden táján nélkülözhetetlen háztartási eszközként szolgáltak, annak ellenére, hogy megjelentek műanyag alternatívák is. Egyszerűségük, tartósságuk és megfizethetőségük miatt továbbra is sokan választották őket – különösen azok, akiknek nem volt modern szárítógépük.
Ma is gyártanak és használnak fa ruhacsipeszeket a világ különböző pontjain – akár kézműves célokra, akár ruhaszárításra –, és sokan értékelik őket a nosztalgikus hangulatuk és környezetbarát mivoltuk miatt.
Bár a műanyag ruhacsipeszek egyes régiókban elterjedtebbek az alacsonyabb áruk és tömeggyártásuk miatt, a fa ruhacsipesz továbbra is a hagyományos mosási módszerek és a fenntartható életvitel jelképe maradt.