Az ikerlányaim születésének életem legszerencsésebb napjának kellett volna lennie. Miután évekig küzdöttem a meddőséggel, a kisbabáimat a karjaimban tartani olyan volt, mintha egy álom vált volna valóra. De aztán ez az álom rémálommá változott, amikor a férjem azzal vádolt meg, hogy megcsaltam.
Abban a pillanatban, amikor az örömcsomóim a világra jöttek, készítettem róluk egy fotót, és elküldtem a férjemnek, Márknak, a férfinak, akiről azt hittem, hogy a legcsodálatosabb ember, aki csak létezik. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ő a gyermekeim apja, legalábbis így gondoltam, amíg fel nem fedte az igazi arcát.

A kórházi szobába belépve Mark dühösen füstölgött. „Mi ez a Linda?” – kérdezte, és én egyáltalán nem tudtam, miről beszél.
„Márk, minden rendben van?”
„Persze, hogy nincs. Ezek nem lehetnek az én gyerekeim. Megcsaltál engem?” – kérdezte, miközben hallottam, hogy megtörik a hangja. „Átvertél, Linda. Nem mondtad, hogy lányokkal vagy terhes.”
„Márk, miért számít ez? Gyönyörűek és teljesen egészségesek” – mondtam, még mindig összezavarodva a szavai és a nevetséges viselkedése miatt.
„Én nem ezt akartam. Fiúkra volt szükségem, hogy továbbvigyék az örökséget és a nevemet.”



Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a szívem millió darabra tört. Ránéztem a lányaimra, akik békésen aludtak, és nem tudták, hogy az apjuk elutasította őket.
Abban a pillanatban egy olyan férfit néztem, akit nem ismertem fel. Mark még soha nem viselkedett így, egyszer sem.
Próbáltam megnyugodni, remélve, hogy ez csak egy kezdeti reakció, amit a túláradó érzelmek és a zavarodott állapot váltott ki. De Márk egyre dühösebb lett. Miután fel-alá járkált a szobában, és frusztráltan szorította a kezét, kiment, és becsapta az ajtót maga mögött.
A kórházi tartózkodásom alatt nem hallottam többé Márkról. Soha nem hívott, és nem válaszolt egyetlen üzenetemre sem. Mivel nem tudtam, mihez kezdjek, fogtam az ikerlányaimat, és elmentem a szüleimhez.

Eltelt néhány nap, és még mindig nem volt nyoma a gyermekeim apjának. De aztán kaptam egy hangüzenetet az anyósomtól, Sárától. Szigorú asszony volt, és tudtam, hogy segíthet meggyőzni Márkot, hogy térjen észhez.
De abban a pillanatban, amikor meghallottam az üzenetet, rájöttem, hogy a dolgok rosszabbul állnak, mint amire számítottam. Sára is azzal vádolt, hogy megcsaltam, és hogy elárultam a fiát, amiért nem fiúk születtek.
Úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. De aztán ránéztem a lányaimra, és tudtam, hogy erősnek kell lennem értük. Amíg ők mellettem voltak, semmi sem tudott megtörni.
A hosszú éjszakák alatt, az ikerlányaim etetése és pelenkázásuk közepette olyan ígéreteket is tettem, amelyekben nem voltam biztos, hogy be tudom tartani. „Anyu itt van, minden rendben lesz” – suttogtam. De vajon így volt?
Mivel Márk már nem volt a közelben, felvettem a kapcsolatot az ügyvédemmel. „Az ő elhagyása miatt erős ügyünk van” – mondta, és reményt adott nekem. „Teljes felügyeleti jog. Gyerektartás. Gondoskodunk a láthatásról az ön feltételei szerint.”

Létrehoztam egy új közösségi médiaprofilt, ahol megosztottam a lányaim mérföldköveit. A család és a barátok megosztották a bejegyzéseimet, és kommentelték a fotóimat, és minden, amit posztoltam, egy tagadhatatlan igazságot rejtett – hogy a lányaim apja hiányzott az életükből. Végül elváltam tőle, de nem engedtem el – bármennyire is nem akarta, vállalnia kellett az apai felelősséget. Aztán jött Sára utolsó üzenete. Lehetett bocsánatkérés és az a kívánság, hogy részese legyen az unokái életének, de könnyen lehetett egy újabb sértés is. De töröltem anélkül, hogy elolvastam volna, így azt hiszem, ezt már sosem fogom megtudni.